hát igen. a csereprogram. :) erről akár egy egész regényt le tudnék írni... egyhét volt, de egy csodaszép egy hét. ... na, írok róla nektek. :)

április 14-e volt. hétfő. reggel 6-kor én már teljesen a tűkön ültem a kocsiban, és már akkor izgultam, hogy... " te jó ég, itt lesz velem egy 16 éves srác, és német, és úr isten... " kb. ez játszódott le bennem akkor. mikor már a vonaton ültünk és utaztunk budapestre a reptérre, egészen lenyugodtam. mondjuk az út is picit unalmas volt, mert végig szinte csak újságot olvastam, meg lili mp4-én hallgattam a zenéket. [ ugyanis az enyém elromlott -.-" ] de mikor megérkeztünk, teljesen izgatott lettem. megnéztünk egy múzeumot, utána mentünk a reptérre, hisz már csak pár perc volt hátra, és a németek ott vannak. kiszálltunk a buszból, odasétáltunk a kiszálló ajtóhoz és leültünk. én folyamatosan lili kezét szorongattam, és már tényleg kishíján kijött belőlem az a kevés kaja is ami bennem volt. borzasztóan izgultam. kisvártatva hallom, hogy németül beszél valaki. " jaj, itt vannak! " gondoltam magamban, és rögtön egy colgate reklámos mosolyt ültettem az arcomra. kerestem, kutattam az én cserediákomat, de az istennek se találtam. utána valaki megkocogtatta a vállam és kérdezte: " petra, bist du sie?" azt hittem elájulok... megfordultam, és csak mosolyogni tudtam... kinyögtem egy "háj"-t utána meg tovább vigyorogtam... a második mondata az volt a német srácnak hogy hát ez igen kínos... na mind1, menjünk... és akkor elindultunk vissza szegedre... [...]
nem akarom a többit részletezni, az egész visszautat a vonaton és a buszon végighülyültük, úgyhogy... sejthetitek mi volt... xD aztán... igazából itt ismertem meg... "Ő"-t is, a barátomat... :$ Philippet... ő nem az én cserediákom volt, hanem zolié. de.. hét eleje óta szinte teljesen beléestem... mint később kiderült, ő is ugyanígy volt velem... így utoólag mikor mindig visszagondolok egy - két napra, akkor jövök rá, hogy Ő is ott volt, és mindig mellettem volt... a vonaton, a buszon, az állatkertben, a szórakozóhelyeken... egyszerűen szinte mindenhol! és.. az a ciki, hogy azt sem tudom mi fogott meg benne először. talán az hogy mindig mosolygott, mindig jókedvű volt. sőt... biztosan ez. :) 
na mind1 ^^" a lényeg, hogy az utolsó előtti előtti napon találtunk egymásra, és budapesten egy csodás napot, és éjszakát töltöttünk együt... [értsd ahogy akaraod... rád bízom. :) ] és... eljött az utolsó nap... el sem hittem, hogy vége. azt hittem hogy megint csak megyünk valahová, és utána folytatjuk tovább, de... nem... mentünk a metrón, és bennem egyre jobban gyülemlett fel a könny és a sírás... nem mutattam ki ugyan annyira, de... a szívem azokban a pillanatokban fokozatosan összetört, és folyamatosan arra tudtam gondolni, hogy " az utolsó óra, az utolsó percek... "... teljesen elszomorodtam. :( utána jött az a pillanat, mikor megértettem, mit éreznek azok, akik távkapcsolatot vállalnak. az utolsó csóknál... a tanárok választottak szét minket, és... szegény srác majdnem lekésett a buszról... utána, az egésznek vége lett... hazaúton csak sírtam, zokogtam egész végig... utána mikor hazaértem hajnali 4ig bőgtem, és csak rá gondoltam... 

ne akarjátok hogy többet írjak, épp elég, hogy már most is folynak le a könnycseppek az arcomon... kérlek ne akarjátok, hogy ennél többet írjak...